Piros-fekete.
Ha ki kéne választani a tíz leggyakrabban használt kifejezést a honlapunkon, akkor bizonyára ez is rajta lenne a listán, ezúttal azonban mégis másként, várakozással telve írtuk le, amikor rögzítettük, milyen színösszeállításban lép pályára a Honvéd a Kisvárda ellenében: piros-feketében. Ami egyúttal azt jelentette, hogy a szezon harmadik mérkőzésén, két fehérben lejátszott találkozót követően végre felhúzhattuk az új hazai mezünket.
A tizenegy, piros-fekete kiválasztott között ott volt a csütörtöki Európa-liga-mérkőzésen „másfél gólt” szerző Boubacar Traoré, de a kezdőcsapatban kapott helyet Cipf Dominik is, azonban nem a fiatal kispesti támadókról szóltak az első percek, hanem a görög Tsoukalasról, aki már az ötödik percben megszerezte a vezetést a vendégeknek, akik az eddigi három látogatásuk alkalmával kétszer is győzni tudtak ellenünk.
Így aztán fokozattan bíztunk benne, hogy a Bozsik Stadionban aratott diadal, valamint a Hidegkuti, illetve az Illovszky Stadionban elszenvedett vereség után ezúttal az albérletünkben is legyőzzük a korábbi edzőnk, Supka Attila irányította kisvárdaiakat.
Nos, ehhez képest a találkozó sajnos úgy kezdődött, mintha csak az előző két „hazai” bajnokinkat játszanánk újra. A Kisvárda 17 perc után már kettő nullára vezetett, kétszer is a védelmünk mögé tudott kerülni, így finoman szólva is nehéz helyzetből kellett visszakapaszkodunk.
Bár láthatóan nem segített a csapatnak a két gyosran kapott gól, játékosaink igyekeztek tovább hajtani (több mint 70 perc volt még hátra, nem volt veszve még semmi!), rendezni a sorokat, és felállni a kezdeti pofonok után. Ebben aztán az első gólt szerző kisvárdai Tsoukalas is nyújtott némi segítséget, hiszen Zsótér Donát szögletét a saját kapujába juttatta, így máris megfeleztük a hátrányunkat.
Persze a folytatásban se volt könnyebb a helyzet, a kisvárdai ellentámadások továbbra is gólveszélyesek voltak, fél órát követően pedig Bódog Tamás cserélni kényszerült, Ivan Lovricot Djordje Kamber váltotta, majd az előbbi, ahogy lehuppant a kispadra, már szorította is a combjára a jeges tömlőt, míg a szünetben Hidi Patrik jelezte, hogy a combja nincs túl jó állapotban (csütörtökön 100 percet játszott egy hatalmas rúgást követően), így Thierry Gale szállt be, Gazdag Dániel pedig Hidi helyét foglalhatta el védekező középpályásként.
Sajnos azonban a (kényszerű) változtatások sem segítettek, továbbra is akadozott a játékunk, és – el kell ismernünk – inkább a Kisvárda állt közelebb a harmadik gól megszerzéséhez, mint mi az egyenlítéshez.
Jó volt hallani, hogy a Kispest-tábor egy pillanatra sem lankadt és végig hatalmas elánnal biztatta a csapatot, ebből a támogatásból lehet erőt meríteni azokban a nehéz pillanatokban, vagy éppen nehezebb időszakokban, mint amilyen a mostani.
Ez ugyanis tagadhatatlanul egy kemény szituáció: két vereséggel induló bajnoki szezon, vártnál gyengébb játék, meccshiánnyal küzdő játékosok, fél csapatra való sérült, s bár ez nem magyarázkodás – Bódog Tamás lenne az első, aki jelezné, hogy nem kíván semmilyen indok mögé bújni –, de azért leszögezhetjük, nem indul könnyen vezetőedzőnk kispesti korszaka.
„Nem néztünk ki jól” – jegyezte meg a szakvezető, viszont innen szép felállni, és ha meglesz, a kitartás, az odaadás (hiszen a képességekre nem lehet panasz), akkor újra úgy teljesíthet a csapat, hogy a Kispest-tábor a lefújás után is elismerését fejezze ki.
Hiszen van miért küzdeni, és ehhez nem is kell sokat mondani, csupán ennyit: piros-fekete!
