„A Magyar Kupáért, a Magyar Kupáért, küzdjetek a Magyar Kupáért” – töltötte be a Kispest-tábor hangja a Puskás Arénát már jó félórával a Magyar Kupa fináléja előtt. Ahogy a játékoskijáróból kilépve jobbra tekintettünk, melegség járta át a szívünket, hiszen a szurkolóink folyamatosan töltötték meg a rendelkezésre álló helyeket, mígnem végül piros-fekete-fehérbe borult a kapu mögötti terület. Hazai pályán érezhettük magunkat.
Ráadásul ez abból a szempontból is igaz volt, hogy nyolc nappal korábban – az MTK elleni elődöntő visszavágóján – mi már pályára léphettünk a nemzeti stadionban, ahol akkor is bizsergő érzés volt futballozni, ilyen közönség előtt azonban végképp.
Ami a kupadöntőt illeti – a Honvéd tizenkilencedszer, a Mezőkövesd először volt finalista –, a kövesdiek birtokolták többet a labdát, több időt is töltöttek a kapunk előtt, védelmünk azonban remekül állta a sarat, az ellencsapásainkban pedig folyamatosan ott volt a veszély. Az első egészségügyi szünetre gyakorlatilag már nem volt olyan mezőkövesdi játékos, akit Ugrai Roland ne cselezett volna ki, bár az utolsó passzokba rendre beleért egy mezőkövesdi láb. A 33. percig.
Ekkor ugyanis Djorjde Kamber lőtt kapura – egyébként Ugrai szöglete után –, lövése pedig Ivan Lovricon irányt változtatva kötött ki a hálóban. Sajnos azonban még ki se tettük a pontot a mondat végére, amikor máris egyenlített a Mezőkövesd, Pekár László szabadrúgása a jobb felső sarokban kötött ki, így a gyors gólváltást követően újra a vezetés megszerzéséért harcolhattak a csapatok.
Igaz, már csak a térfélcserét követően, a szünetre ugyanis egállal vonultak öltözőbe a felek, majd a fordulást követően már éppen azon morfondíroztunk, hogy azért ez a „hazai pálya”, nem is mindig annyira hazai (…), Davide Lanzafame harcolt ki szabadrúgást, amelyet Ugrai Roland tekert élesen középre, ahol Djordje Kamber érkezett, és ezúttal már Ivan Lovric nélkül is :) a kapuba talált – újra nálunk volt az előny!
A második kapott mintha jobban megfogta volna a kövesdieket, mi viszont a táborunk szűnni nem akaró biztatása mellett valamivel nyugodtabban játszhattunk, várva a gyors ellencsapások lehetőségére.
Nem okozott persze meglepetést, hogy a Mezőkövesd egyre nagyobb erőket mozgósított az egyenlítés érdekében, így egyre több időt kellett a saját kapunk előtt tölteni. Pisont István előbb a tábor éltetése mellett lejövő Ugrai Roland helyett küldte Kesztyűs Barnát, míg a hajrára hármat cserélt a szakvezetőnk. Davide Lanzafame, Gazdag Dániel és Ikenne-King George jött le, helyettük pedig Naser Aliji, Nagy Gergő és Mayron George állt be.
Öt perc volt még hátra a kupadöntőből, öt percre voltunk a nyolcadik kispesti kupasikertől…
Ha azt mondjuk, hogy csigalassúsággal teltek a percek, akkor bizony keveset mondunk, sehogysem akart lepörögni a kilencven perc, és még jött a hat perc hosszabbítás, amely Naser Aliji orrtörése miatt legalább tíz percre nyúlt.
Végül azonban Bognár Tamás lefújta a finálét, így a játékvezetése mellett immár nemcsak bajnok, hanem kupagyőztes is a Honvéd!
Megküzdöttünk a Magyar Kupáért!
A Honvéd történelmének nyolcadik kupagyőzelméért.
Erre pedig nincsenek szavak.
