Száz évvel ezelőtt, 1925-ben született Kispesten az a fiú, aki nem csupán a magyar labdarúgás, de az egész világ sporttörténetének egyik legfényesebb csillagává vált: Bozsik József, vagy ahogy a világ megismerte, „Cucu”. Az Aranycsapat „esze”, a kispesti „városi házak” szülötte, aki a KAC-pálya szomszédságában, a Lipták-grundon nevelkedett. Egész életét és pályafutását a szeretett Kispesthez kötötte. Puskás Ferenc mellett ő volt a klub történelmének legnagyobb alakja, az a labdarúgó, aki soha nem igazolt máshová.
A Kispesti AC 1936-ban igazolta le. Bátyja, a kapus Bozsik István miatt szerepelt Bozsik II néven a piros-feketék között, és lett hamarosan a csapat és a szurkolók kedvence. A háború után a magyar futball csúcsára ért. Sikerekben gazdag pályafutása alatt a Honvéddal ötszörös magyar bajnok lett, és 1959-ben a Közép-európai Kupát is elhódította. 1952-ben az év labdarúgójának választották, 1956-ban pedig az Aranylabda-szavazáson a hatodik helyen végzett.
A válogatottban 1947. augusztus 17-én mutatkozott be Bulgária ellen. 1947 és 1962 között rekordot jelentő 101 alkalommal viselte a címeres mezt (jelenleg harmadik az örökranglistán), és 11 gólt szerzett. Bozsik jelentette az Aranycsapatban az észt, az összetartó erőt. Puskás Öcsivel szavak nélkül is értették egymást; ők ketten voltak a világverő csapat pillérei.
Olimpiai bajnok Helsinkiben (1952), Európa-kupa-győztes (1953), és világbajnoki ezüstérmes Bernben (1954). Tagja volt annak a csapatnak, amely 1953-ban a Wembley-ben 6-3-ra, majd 1954-ben a Népstadionban 7-1-re verte meg Angliát.
1962. április 18-án az Uruguay elleni válogatott mérkőzésen góllal búcsúzott a játéktól. Játékos pályafutása után edzőként, sportvezetőként és szövetségi kapitányként is szolgálta a magyar labdarúgást.
Bozsik József neve ma is fogalom. Emléke örök. Születésének 100. évfordulóján tisztelettel és hálával emlékezünk a labdarúgóra, az emberre, az Aranycsapat eszére.
