Hogyan válik valakiből Kispest-drukker, ha nem a „táborba születik“? Milyen út vezet a pénzügyi szektorból a publikált könyvszerzők közé? A Kispesti Futball Házban beszélgettünk a szurkolótáborunk két oszlopos tagjával, a nemrég megjelent Az utolsó szék című könyv szerzőpárosával, Sztancsik Richárddal és Virág Gyulával.
Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A szerzőpáros vagy az alapanyag?
Sztancsik Richárd: Igazság szerint ezt már évek óta terveztük, hogy valami közös kiadvánnyal készülünk. Emlékszem, egy Budapest Kupa-elődöntőre mentünk, amikor jött az ötlet, jó régen volt! Akkor beszéltük meg, hogy legyen egy közös könyv, később jött a témaként szolgáló Európa-bajnokság és a bajnoki cím. Az ötlet volt tehát előbb, minden más utána jött.
Hogyan mutatnátok be a könyveteket azoknak, akik még nem olvasták?
Sz.R.: Kezdeném én, mert az én írásommal kezdődik a könyv, bár a címadó utolsó széket pont nem én írtam. Az én részem egy évet ölel fel, gyakorlatilag szórakoztató regénynek aposztrofálhatnám. Úgy kezdődik, hogy kilenc fiatalember elindul a Mester utcából Franciaország felé, és úgy ér véget a történet, pontosan egy év múlva, hogy a tel-avivi strandon, a BL-selejtezőnk után, éppen azon töprengünk, hogy kell-e menni még egy kört, vagy a Haladás elleni bajnoki lesz a következő esemény, amikor találkozunk. Egy csodálatos évet ölel fel, az én generációm számára, főleg a kispestieknek, ez a non plus ultra. Európa-bajnokság, bajnoki cím, újra átéltem ezeket az eseményeket írás közben. Már csak azért is éles a kontraszt az első könyvemhez képest, mert az minden olyasmiről szól, ami miatt nem jó magyar futballszurkolónak lenni.
Virág Gyula: Én két novellát írtam. Az egyiket inkább meghatóbbank szántam, méltó emléket szerettem volna állítani a Bozsik Stadionnak. A másik novella ennek teljes ellentéte, egy szatíra, ami arról szól, hogy két, legalacsonyabb osztályban játszó labdarúgócsapat heroikus küzdelmet vív a feljutás ellen, mindent megtesznek azért, hogy ne következzen be. Ez természetesen a képzelet szüleménye, hiszen ilyen nem fordulhat elő, ezt tudjuk.
A Városok, stadionok, kocsmák című könyvvel Ricsi már debütált a futballszurkolók világában szerzőként. Gyula, neked van-e írói múltad?
V.Gy.: Nem sport témában jelentek meg már írásaim, amit könyvnek nagyképűségnek lenne nevezni. Elkövettem egy e-könyvet, amiben inkább vicces próbáltam lenni, a visszajelzések alapján sikerült is.
Részt vettem továbbá különböző sportévkönyvek elkészítésében, háttérmunkával, kis cikkekkel, adatgyűjtéssel. A Honvéd honlapjára is írtam éveken át, néhány száz tudósításom megjelent, de ez mind csak hobbi. Sosem tanultam az írást, de nem mondták még, hogy ne csináljam!
Sz.R: Gyula kihagyta, hogy van egy rendkívül jó sportblog, a válogatott blog, ahol számtalan írásunk jelent meg. Ez volt az első hely, ahol közösen jelentettünk meg írást.
Gyula említette, hogy ez egy hobbi számára. Civilben mivel foglalkoztok?
Sz.R.: Egy multinacionális cégnél dolgozom, a pénzügyi szektorban, középvezetőként. Egyébként teljesen véletlen, hogy ez az AMC, akik a Sport1-et és a Sport2-t is üzemeltetik.
V.Gy.: Én szintén a pénzügyi szektorban dolgozom, mérlegképes könyvelőként, de nem multinál. A sport, az írás, a hobbink.
Mióta tart a barátságotok?
V.Gy.: Mikor is volt?
Sz.R.: 2004 októberében már együtt voltunk Svédországban.
V.Gy.: Szerintem korábban, 2002-2003 körül. Nemrég került ki egy tizenöt éves kép, amikor Dánia és Svédország között dohányzunk a kompon. Szóval körülbelül tizenhét-tizennyolc éve ismerjük egymást. Elképesztő.
Amit a Kispest szeretete hozott össze?
Sz.R.: Pontosan így van!
És honnan jött számotokra a Kispest szeretete?
Sz.R.: Szerintem erre először Gyula válaszoljon, mert ő volt az, akinek ez nem volt kérdéses.
V.Gy.: De, egyébként kérdéses volt. A labdarúgás szeretete nem volt kérdéses! Ha most azt mondanám, amióta az eszemet tudom, Kispest-szurkoló vagyok, az nem lenne igaz. Nem azért, mert nem tudom az eszemet, hanem mert gyakorlatilag a Volán-pályán nőttem fel. Édesapám a Volánnak volt az edzője, anyukám pedig ismerte a klub akkori elnökét, Grosics Gyulát. Általa ismerkedtek meg a szüleim és elmondásuk szerint, egy-két hetes koromban engem már ott pelenkáztak Gyula bácsi irodájában. Édesanyám hetvenhét éves lesz februárban, hetven éve jár meccsre. Kilencvenegyben volt egy Honvéd–Volán meccs, ahol három–nullra nyert a Kispest. Arra is emlékszem, hogy Gregor Józsi tizenegyesből rúgta az első gólt. Annak ellenére, hogy világ életemben Kispesten laktam, onnantól kezdve vagyok itt. Azért ez lassan harminc éve volt.
Sz.R.: Én egy egészen kis faluból származom, az ország „legészak-keletibb“ csücskéből. Szintén meg voltam fertőzve a futball szeretetével, én viszont járási meccskre jártam. Édesanyám Fradista, a mai napig, én mégsem lettem az. Mondhatnám, hogy valószínűleg azért, mert az ország azon szegletébe senki nem vetődött el, még a Nyíregyháza is az NB II-ben sínylődött akkor, a Debrecen szintén a másodosztályban volt. Nekem a Kispest valamiért mindig szimpatikus volt. A lelátó nagyon sokat hozzáadott ehhez, nagyon szereztem a kispesti szurkolókat hallgatni, nézni, kisfiúként nagyon csodáltam őket. Kilencvennégy nyarán, Debrecenben voltam először Kispest-meccsen, a Debrecen kettő–egyre nyerte meg azt a mérkőzést. Az első Bozsik Stadionos élményem pedig egy Kispest–Nyíregyháza volt, augusztusi, tikkasztó hőségben. Itt ragadtam, és már az is húsz éve volt.
Az interjúra elkísért téged a családod is. Ők is Kispest-drukkerek?
Sz.R.: Abszolút. A feleségemet a Hamburg-Honvédon ismertem meg, a gyerekek pedig már, mondanom sem kell, nem szurkolhatnak más csapatnak, csak a Kispestnek. Érdekes, hogy főleg a lányom az aktívabb meccsre járó.
Gyula, ez nálatok is így van?
V.Gy.: A párom abszolút nem érdeklődött a foci iránt, de múltkor rajta kaptam, hogy kedveli a Honvéd Facebook-oldalát, és amikor eljön velem meccsre, határozottan jól érzi magát. Szurkol, és néha már ilyeneket hallok, hogy „mi“, amikor a csapatról beszél. Gyerekek még nincsenek, de náluk sem lesz kérdés.
Terveztek folytatást a könyvnek?
V.Gy.: Erről még nem beszéltünk. De most, hogy megkérdezted, akár beszélhetünk is róla.
Sz.R.: Egyáltalán nem zárkózom el előle. Nyilván az ihletnek meg kell jönnie, de azt sem mondom, hogy a következő bajnoki címig vagy Eb-szereplésig akarok várni. Persze, jöjjön el az is minél előbb!
