94 évvel ezelőtt, ezen a napon született Bozsik József, minden idők egyik legjobb fedezete, a kispesti Aranycsapat és a válogatott „esze”. A zseniális, világklasszis kispesti labdarúgóra ezúttal Peterdi Pál írásával emlékezünk.
Első tavasz, első rügyfakadás, első szerelem... de szép a fiatalság. És milyen boldogok a focisták, akik ezt a sorozatot még több, ugyanilyen értékes feledhetetlen emlékkel toldhatják gazdagabbá, feledhetetlenebbé. Első mérkőzés, első gól, első válogatottság…
Emlékkönyvben lapozgatunk, de nem afféle kislányos, ezüstgalambos, aranykulacsos füzetkében, amilyenbe kócos hódolók írják suta versikéiket. Sárguló zöld árkusok teszik ezt az emlékkönyvet, elmosódott, szétkent nyomdabetűk a versikék. A Nemzeti Sport egyik régi-régi száma. Ennyi csak:
Budafok. KAC—Budafok 2:1 (1:0).
Kölyökmérkőzés. 50 néző. G.: Bozsik II...
Első csók ... első gól... ki feledhetné?
(De olvassuk is el, hogyan emlékezett erre Bozsik József – szerk.):
„A kispesti belsőhármas így állt fel ezen a mérkőzésen: Bozsik, Boros, Puskás. A három név közül kettő talán ma is ismerősen hangzik a szurkolók fülében, de meg kell mondanom, hogy a harmadik, Boros Laci volt a legtehetségesebb. Tizenhárom éves korában kész játékos. Mindent tudott a labdával és míg én, otthon a ház falánál órák hosszat gyakoroltam egy-egy mozdulatot, addig ő első látásra, magától értetődő könnyedséggel tudta a legnehezebb cseleket, labdaátvételeket. Csodagyerek volt, a csodagyerekek végzetével együtt. Ma vidéken, kiscsapatban játszik. S az első gól... mintha ma történt volna. Öcsi mélyen hátra ment a labdáért és hozta, hozta fölfelé. Kócos, kövér kisfiú ... akkora cipő a lábán ... csoda, hogy lépni tudott bennük. Boros Lacit egy vöröstérdű budafoki gyerek őrizte, nagydarab vastagképű fiú. Öcsi egészen közel ment hozzájuk és akkor hirtelen egy kicsit hosszabban szöktette magát, úgy tett, mintha elveszítené a labdát. A vastagképű otthagyta Borost és két lépést tett Puskás felé. Én a helyemen szaladtam előre, félszemmel figyeltem, mi lesz. Mikor Öcsi meglátta, hogy Boros üresen maradt, kinyújtotta lábát és ujjheggyel elegánsan felpöccintette a labdát a középcsatár fejére. Laci észrevette, hogy a kapus rá helyezkedik, fejest vár, fel is ugrott, arccal a jobb sarok felé fordulva. A kapus elvetődött és Laci akkor a levegőben irányt váltva, kicsavart derékkal lefejelte elém a labdát. Láttam, hogy a kapus a földön fekszik és láttam azt is, hogy a másik budafoki hátvéd nagyot ugrik felém, még egy pillanat és jobblába lecsapódik elém, a labda útjába. Ballal egy picit odébb húztam a labdát, aztán behunytam a szemem, jobbal megvágtam, ahogy csak bírtam és elterültem. Nem láttam az első gólomat.
A földön feküdtem, szemem biztosan még mindig be volt hunyva, mert a következő, amire emlékszem az, hogy tápászkodom a földről és ahogy a tizenhatos sarkánál, arccal a partvonal felé felállók, hát látom, hogy Izsák Zsazsa bácsi ugrál kinn, barna sapkáját lengeti. Megfordulok, látom a budafoki kapus még mindig a földön, a vastagképű a fejét fogja s a labda még mindig a hálóban. Öcsi és Laci rohan felém, mindkettőjük arca csak úgy ragyog és kiabálnak:
– Cucu, Cucu.
És akkor egy darabig megint nem láttam semmit, álltam a pálya közepén, leeresztett kézzel és szívből bőgtem.
