Macibomba! – Videó

_{(A történet kitalált elemeket is tartalmaz, a gyermekotthon szereplőinek nevét az ő védelmükben és érdekükben megváltoztattuk.)}

„Sziaaa! De jó, hogy eljöttél, emlékszem ám rád, a te kezedet foghattam, amikor együtt bevonultunk abba a gyönyörű stadionba! Volt nálam egy maci, ugye azt is elhoztad?“ – ugrott Dávid nyakába a nyolcéves Boglárka, ahogy kinyílt a hatalmas nappali, sokat látott, nehéz ajtaja és beléptek rajta a felnőttek. 

A kis Boglárka a jobb kezével Dávidhoz húzta magát a ballal Micimackót ölelte át, ébenfekete haja és a barna bőre mellett szinte világítottak a hófehér fogai, széles mosolya pedig fénnyel töltötte meg a teret. Legszívesebben örökre így és itt maradt volna, azonban már megtanulta, hogy a szeretet múlandó és a törődés sem mindig őszinte, ezért csak arra figyelt, hogy minél több melegség járja át a szívét, amely majd segít neki a sötét, süvítő széllel terhelt hideg téli éjszakákon. Amikor majd a fal felé fordulva keres vigaszt magának és a magány könnyeivel áztatja el a hatalmas mackó bundáját.

Egyelőre azonban a magány is csak a sarokban, az ágy mögött bujdosott, még neki sem lett volna szíve elrontani az idilli pillanatokat. Mialatt ugyanis Boglárka a meccsen gyűjtött élményeit mesélte Dávidnak („A suliban mindenki rám irigykedett, még a fiúk is, rögtön nem akarták meghúzni a hajamat, csak meséljem el még egyszer, milyen volt veletek! A tőled kapott aláírókártya pedig azóta is kint van a falamon, az évek óta nem látott anyukám megfakult fotója mellett“), a focisták hatalmas zsákokban hordták be a nappaliba a macikat, akik egy egész mikrobuszt elfoglaltak maguknak, hogy a ködföldös, zúzmarás külvárosi utcákon kanyarogva, havon, latyakon keresztülvágva végre megérkezzenek az új otthonukba.

Oda, ahol nemcsak boldoggá tehetik a gyerekeket, hanem kidobott, megunt, létszámfelettivé vált játékokból újjászülethetnek, ahol szerető családra lelnek, ahol a forró ölelés nem csak egy múlandó pillanat, egy érzelemmentes emoji, hanem szívből jövő szeretet. A macik már útközben is izgatottan beszélgettek arról, hogy vajon hová kerülhetnek, hogy milyen lesz az új családjuk, hiszen mindannyian arra vágytak, hogy ők legyenek a könnyfakasztó J. K. Rowling-remény, A karácsonyi malac főszereplői, akikért eljön Emma, Péter, Anna vagy éppen János és leküzdve megannyi akadályt, kiállva az élet megpróbáltatásait, megmenti őket az Elveszettek birodalmából.

Püsmac ekkor már biztonságban érezte magát, begyömöszölte zsebébe hű harcostársait, szeretetet, törődést és önzetlenséget, majd Dávid combjain megpihenve örömmel nézett körül. A szeme sarkából látta, hogy egyre több társának teste teli meg szeretettel, hogy újra fellobban a láng a szívükben, hiszen érzik, ma este már nem lesznek egyedül.

Kicsit persze irigykedett arra a kislányra, akit az apukája elhozott a látogatásra és nem azért, mert attól tartott, hogy ő itt, a külvárosi kúria kettes szobájában csak egy kacat lesz, hanem mert mindenkinek ilyen apukát kívánt volna, aki gyermekét felelősséggel és szeretettel terelgeti a világban, megmutatva neki annak árnyoldalait is, hogy aztán otthon, az adventi koszorú harmadik gyertyáját meggyújtva egy hatalmas bögre forró tea mellett beszéljék meg az élményeiket. Szeretetben, gondoskodó családi légkörben.

Bár látta, érezte, hogy szeretetben itt sincs hiány, tudta, hogy Boglárkára mindig számíthat, azért a szíve mélyén ott volt a fájó, szorítás. Hiszen ezeket a gyerekeket esténként nem öleli át az anyukájuk, nem takargatja be őket az édesapjuk, nem várja extra adag csokival a nagymama és nem vehetik le a lábáról csibészes mosolyukkal az egyébként kérges szívű nagypapát, aki csillogó szemekkel néz rájuk és halmozza el őket szeretetével.

A hatalmas mackó ezért azt is érezte, hogy mekkora felelősség nyomja a vállát, kicsit aggódott, mert félt attól, hogy ő vagy társai esetleg csalódást okoznak majd a szeretetre éhes gyerekeknek. Elmondhatatlanul hálás volt az otthont vezető Zsófinak, akik a többi fölnőtt segítségével mindent megtesz azért, hogy a kicsik és nagyok előtt ott legyen a remény, hogy nemcsak a plüssmacik, hanem ők is felfelé juthatnak ki a purgatóriumból.

A mackót egy pillanatra sem zavarta, hogy Boglárka boldogan ugrál a többi maci között, hogy a zsákjába gyűjt még néhány plüsst, örült, hogy a kislány mosolyog és eltűnt a szeme sarkából a sokszor megjelenő szomorúság, abban pedig biztos volt, hogy bármennyi macival is találkozik, Boglárka mindig vele fog elaludni, őt szorítja majd magához, ha fél, ha fázik, ha a szívét feszítő fájdalmat tompító vigaszra van szüksége és az átsírt éjszaka után is boldogan ébrednek fel reggel, szürcsölgetve a vajas kenyér mellé a kakaót.

A gyerekeknek erről nem beszélhetett, de amíg Boglárka a barátaival játszott, addig Zsófi sokat mesélt neki a mindennapok megpróbáltatásairól, az szülők égető hiányáról, az anyagi nehézségekről, a szeretetéhségről és az ebből fakadó lelki sebezhetőségről.

„Nézd ott jobbra azt a kislányt – sóhajtott nagyot Zsófi, miközben a mackóra sandított a kék szemeivel, amelyekből sugárzott a tisztaság, a feltétlen szeretet. – Hétéves, harmadszor kerül már be hozzánk és ilyenkor mindig a nulláról, sőt inkább a pokol legmélyéből kell összekaparnunk a gyereket. Az anyukája az ősi mesterséget űzi, amiben a körülötte cserélődő férfiak is partnerek, kihasználják, a gyerek meg csak kolonc a kisszobában, miközben nyögések, tenyerek csattanásai és indulatos kiáltások szűrődnek be a kulcslyukon. Talán el sem hiszed, milyen élettörténetekkel szembesülünk nap mint nap.

A sárga pólós fiúnak ismerjük az apukáját, az anyukáját, ők maguk döntöttek úgy, hogy behozzák ide a gyereket, amiért minden elismerést megérdemelnek. Kegyetlenül nehéz lehetett. Sajnos azonban képtelenek gondoskodni róla, mi pedig próbáljuk elkerülni a szomszédos vasútállomás aluljáróját, hogy a gyereknek ne kelljen látnia a fagyott ujjakkal, szakadt ruhában, kapatosan kéregető apukáját és a helyenként szélvédett sarokban szomorúan sírdogáló anyukáját, miközben folyamatosan keressük a lehetőséget, hogy segítünk a szülőknek. Legalább alkalmi munkát találjanak, esetleg egy kis viskót, szobát, ahol meghúzhatják magukat. Róluk tudom, hogy szeretetben nevelték a gyermeküket, csak nincs rá lehetőségük.

Igaz, ott legalább van szülői szeretet… A piros pulcsis kislánnyal a nagybátyja fajtalankodott, a szőke, türkiz nadrágos srác pedig nem véletlenül visel hosszú nadrágot és pulóvert. Így próbálja elrejteni a testén lévő sebeket, amelyeket előbb a családja, majd fájdalmában saját maga ejtett a karján, a combján, a hasán. Ráadásul éppen kamaszodik, az talán a legnehezebb kor a gyermekotthonban lévőknél, indulatkezelési problémákkal küzd, nem tagadom, vannak nehéz napjaink. Vele és a többiekkel is.

De egy pillanatra se vedd ezt panaszkodásnak, mi választottuk ezt a hivatást, segíteni akarunk a gyerekeknek, legalább némiképp pótolni a meleg családi legkört. Ami minket is vár otthon, bevallom, a szeretteim nélkül képtelenek lennék ezt a munkát végezni. Van olyan nevelőnk is, aki az otthonban nőtt fel, nem volt hová mennie, viszont segíthettük a tanulmányait, ő pedig úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk. Hidd el, hatalmas öröm a számomra, amikor látom a kollégáim arcán a mosolyt, amikor a gyerekekkel el tudjuk feledtetni a nehéz helyzetüket.

Ezért is vagyunk hálásak a focistáknak, hogy segítenek, mindig adománynak helye van nálunk, illetve a többi otthonban is. Legyen szó ételről, játékról, élményről, anyagi támogatásról. Karácsonykor szerencsére többen segítenek, nekünk azonban az egész évre kell gondolnunk, félretennünk, hogy mindig jusson egy kis kedvesség a szürke hétköznapokba. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontosak a támogatások, kérek is mindenkit, aki teheti, hogy segítse a rászorulókat. Csak közösen adhatunk nekik esélyt a normális életre.“

Boglárka új barátja szipogva hallgatta Zsófi történetét, puha ujjacskáival letörölte a szeméből legördülő könnycseppeket, félszeg mosollyal konstatálta, hogy a kislány semmit sem érzékelt a plüssmackók birodalmán túli fájdalomból. A társaival együtt önfeledten játszott, elfelejtve minden búját, baját. Boldog volt és ennél többet nem adhattak neki.

„Macibombaaa!“ – kiáltott az egyik kisfiú, aki a kanapé tetejéről ugrott a macik közé, társai pedig vidáman követté, hemperegtek, mókáznak a játékokkal. Csillogott a szemük, ami pontosan elárulta, mennyire boldogok ebben a pillanatban.

A többszáz maci között vidáman ugrándozó lurkókat látva előbb arra gondolt, hogy ez a nap legjobb része, „amikor te meg én mi leszünk“, majd a mogorva, a kérges szívű nagypapát idéző kacsa jutott az eszébe, aki a páncéltermet ellepő aranyak között úszkált és ugrált a mesében, azonban a lelke mélyén a zsugori szárnyas is tudta, az igazi örömet nem a kétes fényű érmék és rudak jelentik. Hiszen láthattuk, a gyerekek a macik tengerében is felhőtlen örömmel úszkáltak, Boglárka és Micimackó pedig boldogan ölelték át egymást a karácsonyfa alatt.

Szeretni és szeretve lenni.