Új sorozatot indítunk, amelyben a Honvéd nagyjai idézik fel a legendás történeteiket, képzeletbeli elbeszélés formájában, klubunk krónikása, Kaszás Kálmán tolmácsolásában. A 2. részben Varga Péter, a kispestiek első válogatott játékosának történetét olvashatjátok.
Az én időmben évenként legalább két meccset játszott egymással az osztrák és a magyar válogatott, egyet Bécsben, egyet Budapesten. 1918 áprilisában a 16. magyar–osztrákra készülő csapat kapusa Plattkó Feri lett volna, de mirigyduzzanat miatt lemondta a szereplést. A válogatóbizottság üzent, hogy készüljek, mert én védek a sógorok ellen. Első gondolatom az volt, hogy mekkorát fordult velem a világ, két évvel ezelőtt mutatkoztam be az első osztályban, most pedig arra készülők, hogy első kispestiként az én nevemmel kezdődjön a válogatott összeállítása. A közvéleményt meglepte a behívásom, kaptam kritikát is, így a második gondolatom az volt, vajon méltóképpen képviselem-e majd a magyar színeket? Plattkó és Zsák Karcsi magasra tették a mércét.
A Hungária úton 25 ezer néző mennydörgésszerű „éljen” kiáltása fogadta a pályára lépett magyar csapatot, libabőrös lettem. Átfutott az agyamon, ilyen légkörben nem is lehet rosszul játszani, nem kell mást csinálnom, csak azt, amit a KAC-ban. Jól védeni. A sárga mez egy kicsit zavart, szokatlan volt számomra, na meg a sógorok is hasonló színben játszottak, de sebaj, gondoltam, ez zavarja őket, ne engem. Kattogtak a fotómasinák, készültek a csapatképek. A meccs előtt Kertész Vilit köszöntötték abból az alkalomból, hogy huszonötödik ízben öltötte magára a címeres magyar dresszt. Az összeállításra tisztán emlékszem. Előttem a Törekvés két védője Horváth és Siegl, a három fedezet az emtékás Kertész II, Ring a Törekvésből és Deutsch a BAK-ból, a csatársort az MTK komplett ötösfogata, Taussig, Konrád II., Schaffer, Schlosser és Szabó alkotta.
A sógorok alaposan belekezdtek, nagy tempót diktáltak, és jól is játszottak. Szorongattak és bizony többször is hibára kényszerítették a védelmünket. Nem unatkoztam, akadt dolgom bőven. Fél órán keresztül gyönyörű futballt mutattak be az sógorok, de a pokoli tempó megbosszulta magát, elfogyott az erejük, igaz, az iram minket is megviselt. Még a szünet előtt Schlosser lőtt gólt az osztrákok kapujába, majd a második félidőben Schaffer 11-esből állította be a 2–0-s végeredményt. Nyertünk és nem kaptam gólt! Végtelenül boldog voltam.
Varga Péter kezéből előkerül egy sárga, szélein foszladozó, az idő romboló nyomait magán hordozó újságmaradvány. Sporthírlap, olvasható a fejlécen, lejjebb pedig a kispesti kapus mérkőzésen nyújtott teljesítményének méltatása:
„A győzelem főosztályosa Varga Péter kapuvédő volt. Új válogatott kapusnak soha ekkora sikere nem volt, de egyetlen elődje sem szolgált rá az elragadtatás és elismerés ekkora sikerére, mint ő. Nem a szerencse műve, hogy oly briliánsan védett, mert az igazi tudás, a jó helyezkedés, az éles szem, a bátorság és a helyzeteknek gyors felismerése jellemzik új válogatott kapusunk játékát. Tiszta munkát, mestermunkát végzett Varga Péter, akit a föllelkesült közönség a Match után vállaira emelve vitt be az öltözőbe...”
Eddig tartott a történetem – mondta csendesen, kissé párás szemekkel. Nemes, Serényi, Puskás és a többiek elismerően bólogattak. Látszott rajtuk, hogy büszkék Vargára, a Kispest első válogatott játékosára.
Az első részt ITT olvashatjátok.
