1998 szilveszterén még nem tudtuk, mit hoz a következő év, mindenki a boldogabb, sikeresebb új esztendőben reménykedve koccintott éjfélkor. A „nemzet bombázója”, Tichy Lajos is erre készült, de az éjféli koccintásig nem jutott el, rosszul lett és a mentők a Honvéd kórházba szállították. 1999. január 2-án a napilapok szomorú, vészjósló híreket közöltek: „Tichy Lajos kórházban van, a péntek reggeli diagnózis agyvérzést állapított meg.”
A szurkolók – nemcsak a Honvéd-drukkerek – aggódva olvasták a sorokat, a magyar labdarúgás egyik legfényesebb csillaga életveszélyben van. A Bp. Honvéd még életében legendává vált labdarúgója négy napig küzdött az életéért, azután január 6-án az égi futballpályára költözött, a régi kispesti legendák közé.
Azoknak, akik látták játszani, nem kell bemutatni a csatárfenomént, akiknek azonban nem volt szerencséjük látni, talán elég, ha annyit mondunk, hogy huszonévesként Kocsis Sándor és Puskás Ferenc mellett játszott, és ez mindent elmond a tudásáról. Világklasszisok között futballozott és maga is világklasszis volt. Európa sztárklubjai, többek között a Real Madrid és a Juventus ostromolta mesébe illő összegekkel, de Lajos visszautasította az ajánlatokat. A klubhűség mintaképe volt, kétéves kuvaiti edzősködését leszámítva szeretett klubját, a Bp. Honvédot szolgálta játékosként, utánpótlás edzőként, vezetőedzőként, szaktanácsadóként, végül elnökségi tagként.
Eltekintenék az ilyenkor megszokott statisztikai adatok felsorolásától. A krónikás inkább a saját élményeit szeretné megosztani. Emlékszem, amikor a Honvéd ificsapatával megnyerte az országos bajnokságot, majd évekkel később a felnőttcsapatot vezette a bajnoki aranyéremig. Micsoda ünneplés volt Kispesten. A bajnokság vége felé a Volán SC jött Kispestre, s ez azt jelentette, hogy amennyiben a piros-fehérek megverik a közlekedésieket, úgy 25 év után újra Kispestre kerül a bajnoki cím. Tichy Lajos csapata nem bízott semmit a véletlenre, 5–2-re verték a Volánt. Ahogy a játékvezető lefújta a meccset, ezrek lepték el a játékteret és ünnepelték az újdonsült bajnokcsapatot. Tichyt a játékosai a magasba emelték, a levegőbe dobálták. Emlékszem Lajos könnycseppektől csillogó szemére, a boldogság könnyei voltak.
Játékosként és edzőként is bajnokságot nyert szeretett csapatával, ez bizony keveseknek adatik meg.
Ma is előttem van a búcsúmeccsén kapásból lőtt bombagólja. A gólöröme, ahogy kezeit az ég felé tartva fogadja a társak köszöntését, az előtte letérdelő Pintér Sándort, aki úgy néz rá, mint egy istenre, s a karjait ölelésre tartó Szűcs Lajost. Hallom, ahogy a lelátón tomboló 15 ezer szurkoló a nevét skandálja. „Maradj még, Lajos!” kiabálta a közönség.
Előttem van az ellenállhatatlan Tichy Lajos, aki két védővel a hátán is képes volt az ellenfél kapujára törni, ha eljutott a tizenhatosig, márpedig legtöbbször eljutott, akkor a támadás góllal végződött.
Látom a kétforintos-trükköt, amikor a feldobott pénzdarabot sarokkal a kabátja zsebébe varázsolta. Ez nem a véletlen műve volt, bármikor megcsinálta.
Előttem van, amikor a címeres meztől vett búcsút. A válogatott Jugoszlávia ellen játszott a Népstadionban. A 10. percben szabadrúgáshoz jutott a magyar csapat, a távolság 17 méter lehetett. Tichy ebből a szögből tízből kilencszer biztos, hogy betalált a kapuba. A jugoszláv kapus lélekben már a középkezdéshez készülődött, amikor meglepetésre a szövetségi kapitány lecserélte. A közönség hiába skandálta Tichy nevét, a kapitány hajthatatlan maradt. Emlékszem, rettentő dühös voltam. A magyar labdarúgás egyik legnagyobb csillaga 10 perces búcsúmeccset kapott, és még a szabadrúgást se adták neki! Tichyn látszott, hogy bántja a dolog, de szöveg és félreérthetetlen mozdulatok nélkül lebandukolt a pályáról.
Huszonkét éve már, hogy nincs közöttünk Tichy Lajos, az emléke azonban örökké velünk marad.
(Kaszás Kálmán)
