Március 19-én vette át a távozó Giuseppe Sannino helyét Pisont István – aki három meccsen beugróként már helyettesítette az olasz szakembert az önkéntes karanténja alatt –, aki egy hónappal és egy nappal később tarthatott először egyéni edzést a játékosoknak a Budapest Honvéd központjában. További két hét elteltével kezdődtek el a csapatszintű edzések, 29 nappal később pedig (Komora Imre után) Pisont István lett a második a kispesti klubtörténelemben, aki nemcsak játékosként, hanem szakvezetőként is magasba emelhette a Magyar Kupát – a szezon végeztével pedig értékelésre kértük a „legnagyobb királyt”.
A kezdetekről:
Nagyon kellett figyelni a tervezésre, a szervezésre, hogy miként állítsuk össze a programot és a keretet. Felemeltük a létszámot, csatlakoztak hozzánk fiatalok, akik közül Szendrei Norbert a hátralevő időszak egyik fontos játékosa lett, az ő játéka az egyik nagy nyeresége ennek a periódusnak. Sokat segített Urbányi István is, aki előbb a távolból, majd személyesen is egyeztetett mindenkivel, edzőkkel, játékosokkal.
Az edzésekről:
Csapatszinten két hetet tudtunk együtt készülni, és előtte még két hetet gyakorolhattunk a Honvéd központjában, a szabályok maximális betartása mellett. Tudtuk, hogy több klubnál már korábban elkezdték a munkát, és bevallom, féltünk attól, hogy kevés lesz az idő, lemaradunk. Végül három hetet tudtunk csapatként edzeni, abba igyekeztünk mindent beilleszteni, technikai, taktikai gyakorlás, erőnléti edzések, és természetesen a mentális felkészülésről sem feledkeztünk meg.
A csapat felépítéséről:
A védelem és a középpálya adott volt, inkább a támadósorban voltak kérdőjelek, hogy milyen összetételben játszunk. Rendelkezésünkre állt Davide Lanzafame, Mayron George, Ugrai Roland, Moutari Amadou, valamint a fiatalok, és ezen játékosok megfelelő összhangját kellett kialakítani, hogy eredményesen tudjunk futballozni.
Az első meccsekről:
Nem indultunk jól, erről adott visszajelzést az MTK elleni kupaelődöntő első felvonása. Úgy véltük azonban, hogy minden rosszban van valami jó, a találkozó tapasztalatait felhasználva dolgoztunk tovább, és csak a lehető legközelebbi célokat tűztük ki magunk elé. Először, hogy bejussunk a döntőbe, aztán majd a döntő előtt, hogy megnyerjük azt, megmentve ezzel az évet. Nehéz időszak volt, már a kupaelődöntő előtt is tartottunk tőle, hogy kevés lesz az egy felkészülési meccs, miközben az MTK például négyet játszott. Ugyanakkor érett, intelligens játékosaink vannak, nekik köszönhetően tudtuk kompenzálni az MTK fiatalos lendületét. Finomítottunk a szerkezeten, a játékfelfogáson, a visszavágóra felnőttünk a feladathoz. Innentől fogva egy teljesen más Honvédot láthattak a szurkolók. Fontos volt, hogy a védekezésben legyünk közel egymáshoz, segítsük ki a másikat, tisztában voltunk vele, ha szétszakad a csapat, akkor sokkal nehezebb lesz bírni a 11 meccset, mintha végig szűken, egymásra odafigyelve futballozunk. A csapatjáték kiemelt fontossággal bírt, az egyéniségek is alárendelték magukat a csapatnak. Ami pedig a döntőt illeti, fantasztikus volt. A Puskás Arénában futballozhattunk, több mint tízezer ember, rengeteg Kispest-drukker előtt, a csapatnak és nekünk edzőknek is felejthetetlen élményt adott.
A kupadöntő utáni időszakról:
A mezőkövesdi győzelemig azért nehéz helyzetben voltunk a bajnokságban, mivel korábban elrontottunk pár mecset, ezért folyamatosan kellett hátrafelé is nézegetnünk, nehogy visszacsússzunk a veszélyes zónába. 41 pont kellett végül a bentmaradáshoz, ami nagyon sok, a 12 csapatos bajnokság és a kiegyensúlyozott mezőny hatalmas nyomást helyezett mindenkire, a csapatok pedig hullámzó teljesítményt nyújtottak. Számunkra a mezőkövesdi siker volt a meghatározó, ott dőlt el szerintem, hogy már nem kell tartunk a veszélyzónától, és ez egy kicsit a Fradi elleni mérkőzésre is rányomta a bélyegét. Megtorpantunk, a fáradtság is jelentkezett a csapaton, nem tudtunk úgy felpörögni, ahogy szerettük volna.
A stílusról:
Ez a csapat mindig győzni akart, döntetlennél sem álltunk meg, hanem mentünk előre a sikerért. Úgy érzem, látszott, hogy kezd stílusa lenne a csapatnak, kombinatív játékra, labdabirtoklásra törekedtünk és arra, hogy támadásban kihasználjuk az egyéniségeink képességeit. Ez a fajta felfogás hozzám is közel áll, szeretem a kreatív, labdabirtoklásra épülő futballt. Igaz, ebben a sűrű időszakban, az eredménykényszer mellett nem volt mindig könnyű ezt valósítani, de látszódtak a csapaton ezek a stílusjegyek.
A terhelésről:
Az elmúlt két hónapban semmi mással nem foglalkoztam, kizárólag a csapat körüli dolgokkal, ez töltötte ki a napjaimat, vagy otthon voltam és aludtam, vagy a csapattal töltöttem az időt, néha mentem ki az erdőbe sétálni a kutyánkkal, hogy kicsit feltöltődjek, átgondoljak különböző dolgokat. Nagyon sok megbeszélést tartottunk, az edzőkkel, az egész csapattal, a rutinosabb játékosokkal, vagy éppen csapatrészenként, illetve egyénileg is. Mindent megtettünk azért, hogy ne csak fizikailag, hanem szellemileg is jó állapotban legyünk. Minden elismerésem a srácoké, nagyon szépen dolgoztak ebben az időszakban. Folyamatosan figyeltük a különböző méréseket, statisztikákat, rengeteget beszéltünk a stábbal arról, hogy hogyan terheljük, tartsuk frissen a játékosokat. Volt olyan futballistánk is, Hidi Patrik például, akit nagyon keveset tudtunk pihentetni a fontos szerepe miatt, és örülök, hogy nem láttuk azt, hogy a játékosaink görcsölnének, nem voltak sérülések, hálás vagyok a stábnak ezért és a játékosoknak, hogy betartották a kéréseinket. Lépésről lépésre egyre több lehetőségünk volt a regenerációra, minden szükséges segítséget megkaptunk a klubtól. Sűrű és kemény időszak volt, ebben a helyzetben nemcsak a kupagyőzelmet tartom nagy sikernek, hanem hogy jóval a bajnokság vége előtt eldőlt, nem kell aggódnunk a bentmaradást illetően, és az utolsó meccseken már nyugodtan, felszabadultan játszhattunk. Igaz, már egyre fáradtabban, hiszen rendkívül megterhelő időszakot zártunk le.
