Készítettünk már az őszi idényről egy videós összeállítást, illetve egy fotógalériát, most pedig szubjektív, szöveges összefoglalónk következik a péntek délutáni szezonkezdet előtt.
Disaster, veloce, artista, dai, ciao!
Nem állítom, hogy ezzel a négy olasz (és egy angol) szóval elboldogulnék Olaszországban, de az elmúlt félévben biztosan ezeket hallottam, hallottuk a legtöbbet a Honvéd környékén – köszönhetően Giuseppe Sannino és olasz stábja érkezésének.
Ha pedig visszatekintünk a magunk mögött hagyott félévre, megállapíthatjuk, olaszos, szenvedélyes időszak van mögöttünk, ahol voltunk nagyon magasan (az NB I legjobb formában lévő csapataként), de kifejezetten mélyen (kiesőjelöltként) is, hogy aztán valahol középúton megpihenjünk.
Rengeteg élményt, meccset, történetet fel lehetne idézni, akkor azonban csak csaponganánk, így próbáljuk meg egyben értékelni ezt az időszakot, s noha Sannino mester rendre hangsúlyozta, minden egyes mérkőzés külön történet, most egyben kell néznünk 2019 őszét.
Az biztos, hogy nyáron kalandos időszakot zárhattunk le a szakmai stáb szinte teljes, és a játékoskeret részleges átalakításával, egy új útra lépve, hiszen nemcsak a pályán, a tulajdonosi, vezetői székben is történtek változások. Korai is lenne még megítélni, milyen az új Honvéd, ami biztos, hogy Giuseppe Sannino energikussága sokunkra átragadt, a jókedv szinte garantált volt, azt pedig már tudjuk (korábbi sportpéldákból is), hogy a pozitív légkör milyen sokat is számít egy csapat teljesítményét illetően.
Tagadhatatlan, hogy nem mi játszottuk a legszebb futballt (továbbiakért nézzétek meg az eufémizmus jelentését), ellenben mi lőttük az ősz legszebb gólját (Gazdag Dániel révén), s ha azt mondjuk, hogy nem volt mindig szép a játék, akkor tegyük hozzá, hogy ellenben rendkívül hatékonyak voltunk.
Noha csak három csapat szerzett nálunk kevesebb gólt, mégis mi adjuk a góllövőlista második helyezettjét (Davide Lanzafame), versenyben vagyunk a nemzetközi kupaindulást jelentő helyekért, nálunk játszik a bajnokság (egyik) legjobb (formában lévő) védője (Batik Bence), és a válogatottban ősszel bemutatkozó, remek szezont futó Gazdag Dánielről sem szabad megfeledkezni.
Az interjúkat csak egy laza „Ciao artista” köszönéssel záró Giuseppe Sanninótól ráadásul megtanultuk, hogy függetlenül a futballtól, élvezni kell az életet, amire nemcsak a csapat körül teremtett jó hangulat a példa, hanem az is, amikor az egyik meccsünk előtti este mosolyogva, megjegyezte, tudja, hogy ha másnap kikapunk, akkor repülhet, de egyrészt egy edzőnek mindig be van csomagolva a bőröndje, másrészt attól még miért ne beszélgethetnénk, viccelődhetnénk egy kicsit a szálloda bárjában a vacsora után. (Azt meg csak szeretném ellesni tőle, miként lehet stílusosan hordani a tréningnadrág, zakó, kötött sapka hármast, illetve a nyugdíjkorhatár környékén is tíz kilométereket kocogni.)
Igaz, egyelőre nem tudhatjuk, hogyan alakul a Kispesten korábban is sikeresnek bizonyuló magyar-olasz kooprodukció, de ugye Róma sem egy nap alatt épült fel, továbbá támaszkodhatunk az ősz pozitívumaira, a remek csapategységre, s különben is, jobb mosolyogva, méltósággal menni a harcba (és végül megnyerni a háborút), mint szomorkodva, görcsölve küzdeni a gyorsan tovatűnő, kétes értékű pillanatnyi dicsőségért.
Rác Benedek
