Már a nyolcadik percben nyilvánvalóvá vált, amit egyébként is tudtunk: piszok nehéz dolgunk lesz Pakson.
A negyedik, sőt matematikailag még a harmadik helyért is versenyben lévő zöld-fehérek a góllövőlistát vezető Hahn János kapufájával jelezték, hogy komoly céljaik vannak a szezonból hátralevő négy meccsel, többek között a Honvéd elleni sikerre hajtottak (az idény során először), míg mi a bennmaradásért vívott élet-halál harcban szerettünk volna némi nyugalmat jelentő pontokhoz (pontosan háromhoz) jutni.
Ennek jegyében Balogh Norbert már a harmadik percben helyzetbe került, és látszott, hogy a tétnek megfelelő lendülettel futottunk ki a pályára, a lendület és az akarat azonban nem párosult mindig pontossággal, így aztán a hazai együttes előtt is adódott bőven lehetőség, ezek közül a már említett kapufa volt a legnagyobb.
A félidő derekán aztán Batik Bence távoli kapáslövése vágódott veszélyesen lefelé, sajnos azonban a háló tetején landolt, hogy aztán öt és újabb öt perc múlva Hahn János és Balogh Balázs is betaláljon a kapunkba, a nehéznél is nehezebbé téve ezzel ezt az oly fontos összecsapást.
A két gyors gól bizony nem tett jót a mieinknek, még feszültebbé tette a csapatot, és bár joggal mondhatnánk, hogy megfelelő önbizalommal, pontossággal kell futballozni, egy ilyen keserves szituációban borzasztó nehéz higgadnak maradni, s hétről hétre újult erővel és töretlen hittel harcolni – akkor is, ha pontosan ez az, amit tenniük kell a srácoknak.
A szünetben Horváth Ferenc Szendrei Norbert helyett Bőle Lukácsot küldte pályára, az 53. percben pedig Gazdag Dániel távolija húzott el nem sokkal a bal oldali kapufa mellett.
A 63. percben újabb két játékost cserélt Horváth Ferenc, aki (Uzoma Eke és Kesztyűs Barna helyett) pályára küldte Eppel Mártont és Lukas Klemenzet is, egyértelműen azzal a céllal, hogy erősítsük a támadójátékot, hiszen egyre fogyott az időnk, holott továbbra is – dupla – gólkényszerben voltunk.
Sajnos azonban ez (is) egy olyan meccs volt, amelyen egyszerűen semmi sem akart összejönni, s beszélhetünk vitatható ítéletekről is, de úgy tűnt, bármit teszünk, nem akar felénk fordulni a sors, nem akarnak felénk pattanni a kétes labdák. Nem, nem, nem és nem. Mintha tényleg átok ülne rajtunk.
A hajrában Boubacar Traoré érkezett, sőt az utolsó tíz percben már Batik Bence is támadót játszott. Küzdöttünk, mentünk előre, de ez sajnos nem a mi napunk volt.
Az egyetlen pozitívum – ha lehet ilyet mondani –, hogy továbbra is kizárólag rajtunk múlik az első osztályú tagság megőrzése, hiszen négy ponttal állunk jobban, mint a 11. DVTK, viszont nem kérdés, vért kell izzadnunk a hátralevő három találkozón, és a kiharcolni a bennmaradást.
Nincs más lehetőség.
